Miért hanyatlanak a cégek?
Az amerikai tőzsdei cégek kudarcának kockázata a 2000-es évek eleje óta jelentősen csökkent, ám ez nem a vállalatok ellenálló képességének köszönhető. A Boston Consulting Group elemzői több mint 30 ezer vállalat ötven évre visszamenő adatait vizsgálták meg, és kudarcnak a tőzsdéről való kivezetést tekintették.
Az ötéves kockázat a korábbi 40 százalékról mára 18 százalékra esett, amit a szigorúbb tőzsdei szabályok, a bővülő magántőkepiac, az állami mentőcsomagok és a nullához közeli kamatok magyaráznak. A gazdasági ciklus alig befolyásolja a kivezetések ütemét, egy vállalat valódi kockázata inkább a korától, a méretétől és az ágazatát érő válság jellegétől függ.
A kivezetés mint kudarc
A kudarcot úgy definiálták, mint a tőzsdéről való kivezetést, legyen annak oka akár csőd, akár felvásárlás, akár magántulajdonba vétel. A kivezetés nem feltétlenül kudarc a részvényesek számára, mivel akár jelentős nyereséggel is zárulhat, minden esetben véget vet azonban a kivezetéskori vezetők megbízatásának. A vezérigazgatói megbízatások átlagosan hét éves hosszával számolva a 18 százalékos arány közel egynegyedre emelkedik, vagyis minden negyedik vezérigazgatónak azzal kell számolnia, hogy a vállalat tőzsdei kivezetésének időpontjában ő áll a vállalat élén.
Nem a cégek lettek ellenállóbbak
A kudarc aránya az elmúlt öt évtized során felváltva emelkedett, majd csökkent, a 2000-es évek eleje óta pedig tartósan csökken. Ez nem a vállalatok ellenállóképességének erősödésével magyarázható. A dotkom-lufi kipukkanása kisöpörte a tőzsdéről az 1990-es években bevezetett cégek gyengébb részét, azóta a tőkepiacok érezhetően válogatósabbá váltak: a szabályok, a közzétételi kötelezettségek és a jogi kockázatok megnövelték a tőzsdei jelenlét fix költségeit. Míg 2000-ben egy tőzsdén jegyzett vállalat várható élettartama átlagosan 29 év volt, ma ez már 43 év.
A vállalati lét legkockázatosabb szakasza időközben a tőzsdén kívüli térbe került. A dereguláció következtében kibővült és mélyebbé vált magántőkepiacok lehetővé teszik a kockázatos vállalkozások számára, hogy anélkül vonhassanak be tőkét, hogy ehhez tőzsdére kellene lépniük. Emellett a gyenge lábakon álló vállalatokat a kormányok és a jegybankok tartották életben: a 2008-as globális pénzügyi válság idején, majd a COVID-19 okozta sokk alatt is a hatóságok beavatkozása elejét vette a tömeges megszűnésnek, a 2010-es évek nullához közeli kamatszintje pedig lehetővé tette az eladósodott cégek finanszírozását.
A kockázat a vállalat korától, méretétől és ágazatától függ
A kudarc jelenlegi ötéves 18 százalékos hányada egy sokaság átlagát tükrözi, egy konkrét vállalat kockázati kitettsége attól függ, hány éves, mekkora a mérete és milyen üzleti tevékenységet folytat. A megszűnés kockázata a vállalat korai éveiben a legmagasabb: a cég fennállásának első 20 évében, bármely ötéves időszakot tekintve, meghaladja a 25 százalékot, majd az ezt követő évtizedek során folyamatosan csökken, és 50–60 éves kor táján nagyjából 13 százalékos szinten állapodik meg.
A méret sokat számít, különösen válságidőben. A legkisebbek kvartilisébe tartozó cégek – amelyek éves árbevétele 2025-ben 40 millió dollár alatt maradt – esetében a kudarc ötéves kockázata jelenleg mintegy 26 százalék, a 3,5 milliárd dollár feletti árbevételű legnagyobb vállalkozásoknál viszont körülbelül 8 százalék. A legkisebb és a legnagyobb cégek kvartilise közötti különbség válságok idején 25 százalékpontra nő a nyugodtabb időszakokban mért 15 százalékponthoz képest.
A hosszú távú ágazati kockázatok hasonlónak tűnnek: az ingatlan- és kommunikációs szolgáltatások ötéves átlagos hanyatlási kockázata a vizsgált öt évtized során egyaránt 26 százalék körül alakult, a tartós fogyasztási cikkek gyártásáé mintegy 31 százalék volt, a közműszektor pedig körülbelül 11 százalékkal jóval ellenállóbbnak bizonyult. Az ágazatok akkor különböznek leginkább egymástól, ha egy sokk kifejezetten rájuk jellemző: a Volcker-korszakban az ingatlanpiacon az ötéves időtávra vetített csődráta 11 százalékról 36 százalékra emelkedett, az 1980-as évek közepén az energiaiparban a csődök aránya 21 százalékról mintegy 41 százalékra nőtt, a dotcom-válság idején pedig a kommunikációs szolgáltató cégek körében a csődhányad 25 százalékról hozzávetőleg 46 százalékra emelkedett.
Mit tegyenek a cégek?
Mivel a kedvező körülmények megfordulhatnak, a szerzők három lépést tanácsolnak a cégeknek. Először is képezzenek tartalékokat, még mielőtt szükségük lenne rájuk: a készpénz, a rendelkezésre álló olcsó hitelkeretek és a változatos finanszírozási források válság idején a legértékesebbek. Másodszor a nagy horderejű döntéseknél számolni kell a kudarc kockázatával is, minden jelentősebb tőkebefektetés előtt mérlegelve, hogy az miként befolyásolja az üzletmenet fenntartásának képességét. Harmadszor egy válságra mindig lehetőségként kell tekinteni, mivel a nehézségek és a kevésbé felkészült versenytársak gyakrabbá váló kudarca előnyszerzésre ad lehetőséget.
