Az Amerikai Hegemónia Összeomlása: Tények és Elemzés
A Hormuzi-szorosban kialakult válság világosan megmutatta, milyen erőpolitikai dinamikák formálják a mai világot. Az Egyesült Államok számára az egyik legnagyobb hosszú távú fenyegetést nem Kína felemelkedése vagy Oroszország agressziója jelenti, hanem az a szövetségi rendszer fokozatos széttöredezése, amely a második világháború óta alátámasztja globális vezető szerepét.
Ez a stratégiai keretrendszer az utóbbi nyolc évtizedben a katonai erőnél is fontosabbá vált, mivel az USA riválisai sosem tudták megközelíteni azt a támogatás mennyiséget és szintet, amelyet az amerikai szövetségesek nyújtanak. Az Egyesült Államok több mint 50 formális védelmi partnerséget alakított ki, ezzel megteremtve a történelem első valóban globális biztonsági rendszerét. Kínának kereskedelmi partnerei vannak, de mindössze egy katonai szövetségese, míg Oroszország esetében a szövetségesei közötti kapcsolatok gyakran a függőségen alapulnak.
Bár az amerikai elnökök, különösen Donald Trump, kifejezték aggodalmukat a szövetségi rendszer költségeivel kapcsolatban, ezek a terhek lehetővé tették az Egyesült Államok számára, hogy válsághelyzetekben különböző koalíciókat kovácsoljon. Például az 1991-es öbölháború során az USA hatalmas, többnemzetiségű haderőt állított fel, amelyet NATO-szövetségesek, arab partnerek és ázsiai államok támogattak.
A 2000-es évek iraki háborúja alatt is sikerült együttműködést kialakítania, hiszen a kezdeti invázió négy résztvevője mellett közel 40 állam támogatott különböző formában.
Most azonban a helyzet más. Az iráni helyzetnek és az olajárak emelkedésének következtében a Trump-adminisztráció szövetségeseit kérte, hogy támogassák a Hormuzi-szoros védelmét, amely a világ legfontosabb vízi útvonalai közé tartozik. Ennek ellenére több jelentős szövetséges, beleértve Spanyolországot, Olaszországot és Németországot, visszautasította a részvételt, míg más országok, mint Ausztrália és Kanada, szintén elálltak a hozzájárulástól.
A szövetségesek között tapasztalható egyre fokozódó vonakodás azt mutatja, hogy a korábban szoros kapcsolatok most meggyengülni látszanak. A Trump-kormányzat nyilvános kritikái, amelyek a költségeket teherként állították be, hozzájárultak a szövetségi rendszeren belüli feszültségekhez. A NATO története során már számos megosztó válságot túlélt, mint például az 1956-os szuezi konfliktus vagy az iraki háború, azonban most egy új, nagyobb változás látszik kialakulni.
Kulcsfontosságú partnerek, mint Franciaország és Olaszország, már közvetlen tárgyalásokat folytatnak Iránnal a kereskedelmi vizeik biztonsága érdekében. Ennek következményei messze túlmutathatnak a Perzsa-öböl stabilitásán, és az amerikai hatalom alapjait is megingathatják. Az európai államok, ha saját megállapodásokat kötnek Iránnal, aláaknázzák a globális biztonsági architektúra egységét, amely generációk óta tart fent a nemzeti érdekek védelmét.
A globális biztonsági rendszer szétzilálódása már nemcsak egy távoli lehetőség, hanem egy valóság, amelyet érdemes komolyan venni, hiszen a nemzetközi közösség már nem egy hegemón hatalom irányítása alatt áll.
