Harold James: Mekkora válság kell ahhoz, hogy Európában végre érdemi közös lépésekről döntsenek?
Az európai integráció II. világháború utáni megalkotói közismerten a válsághelyzeteket használták fel arra, hogy kiterjedtebb intézményeket hozzanak létre. Ezzel szemben a fokozatos, lépésről lépésre haladó reformok sikeréhez viszonylag kisebb kihívások is elegendők. Európa jelenlegi helyzetére azonban ez aligha igaz.
Az Európai Unió több, egymással összefüggő válsággal néz szembe, amelyek magának az EU-nak a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Európa küzd a globalizáció és a rendkívül gyors technológiai változások eredményeként kialakult ipari válság kezelésével, a költségvetési nehézségekkel, valamint egy olyan klímaválsággal, amely már most jelentős károkat okoz, és egyre nagyobb terheket ró az államokra.
Ráadásul a demográfiai folyamatok – az elöregedő és csökkenő munkaerő – még nagyobb jövőbeli költségeket vetítenek előre. A demokráciát eközben a rendszerellenes pártok előretörése és a centrista politika összeomlása gyengíti. Mindezek tetejébe pedig egy biztonsági kihívásról is beszélni kell, amit a kontinens különböző részein eltérően értelmeznek: Észak- és Kelet-Európa Oroszországot egzisztenciális fenyegetésnek tartja, míg más országok jóval kevésbé látják borúsnak a helyzetet.
Érdemes felidézni, hogy a hidegháború miként mozdította elő az európai kontinens integrációját: az Európai Gazdasági Közösség alapító tagállamai a Szovjetunióval szemben egyesültek. Ez ugyan elősegítette az intézményi integrációt, de egyúttal azt is okozta, hogy az európai elitek egy külső fenyegetésre támaszkodjanak, amely segít nekik folyamatosan megerősíteni az általuk létrehozott közösséget.
Ezért minden egyes sokk után – a Krím 2014-es orosz annektálásától és Donald Trump első választási győzelmétől kezdve Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziójáig és Trump újraválasztásáig – megkongatták a vészharangokat.
