Súlyos helyzet a Kunsági borvidéken a klímaváltozás miatt
A klímaváltozás hatásai különösen látványosan jelentkeznek a Duna–Tisza közi Homokhátságon, ahol az ország legnagyobb területű borvidéke, a Kunsági borvidék található. A térség korábban iskolapéldája volt a környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodásnak, a klímaváltozás azonban alapvetően felborította a környezet és a gazdálkodás közti egyensúlyt.
A szőlőt gyakran a szárazságtűrő növények között említik, a túlzott meleg azonban minőségi kockázatot jelent. A szőlő gyorsabban érik, a szüret egyre korábbra tolódik, miközben a cukortartalom növekedése nem feltétlenül jár együtt a savak, az illatanyagok és a fenolos összetevők megfelelő kialakulásával. Emiatt egyre nehezebb előállítani azokat az üde, könnyed borokat, amelyekre a Kunsági borvidék hagyományos kínálata épül.
A meteorológiai adatsorok szerint a térség éghajlata új állapotba lépett. A 2000-es évektől a melegebb évek már nem elszigetelt kivételek, hanem az új éghajlati alapállapot részei. Az utóbbi tíz év középhőmérséklete mintegy egy Celsius-fokkal haladta meg az előző évtizedét, Kecskemét utóbbi tíz évének átlaghőmérséklete pedig elérte a 11,7 fokot. Kecskeméten 2024-ben 77 hőségnapot mértek, közülük 34 napon a napi legmagasabb hőmérséklet a 35 fokot is meghaladta.
A csapadékviszonyok átalakulása 2021 után vált kritikussá. A gondot nem kizárólag az éves csapadékmennyiség csökkenése jelenti, hanem annak egyre kedvezőtlenebb időbeli eloszlása. A borvidék területén 2025-ben mindössze 300–400 milliméter csapadék hullott, a mezőgazdaság számára kulcsfontosságú június pedig jóformán csapadék nélkül telt: Kecskeméten 4,3, Szegeden 0,8, Baján 4,9 millimétert mértek.
A gazdálkodókat célzó kérdőíves felmérés 152 válasza és 26 szakmai interjú alapján a válaszadók több mint 90 százaléka érzékelte az aszály gyakoribbá válását, a hőhullámok és a tavaszi fagykárok gyakoriságát egyaránt mintegy 60 százalékuk jelezte. A szüret korábbra tolódását több mint 95 százalékuk tapasztalta, 84 százalékuk szerint romlott a termésbiztonság. Az interjúkban elhangzott, hogy a térségben már a szárazságtűréséről ismert homoktövis termesztéséhez is öntözésre van szükség.
A változás következményei legközvetlenebbül a vízgazdálkodásban jelentkeznek. A Homokhátság homoktalajai eleve kevés vizet képesek tárolni, a magasabb hőmérséklet pedig fokozza a párolgást. A vízhiányt súlyosbítja a talajvízszint tartós süllyedése: az 1970-es évek előtt a talajvíz a térség jelentős részén jellemzően 1–4 méterre helyezkedett el a felszín alatt, azóta átlagosan 1,5–2 méteres süllyedést mértek, egyes magasabban fekvő területeken pedig a csökkenés eléri a 6–7 métert.
A termelők pontosan érzékelik a változást: a klímaváltozás helyi súlyosságát egy ötfokú skálán átlagosan 4,4-re értékelték, a válaszadók több mint fele a legsúlyosabb fokozatot jelölte. A következő 10–20 év kihívásaira ugyanakkor jóval kevésbé érzik magukat felkészültnek, erre a kérdésre mindössze 2,5-ös átlagérték született.
Az alkalmazkodási lehetőségek erősen korlátozottak. A válaszadók 70 százaléka egyáltalán nem öntözött, hagyományos öntözést mindössze 25 százalékuk alkalmazott vagy próbált ki, víztakarékos, például csepegtetéses öntözést pedig 17 százalékuk. A tavaszi fagykár elleni védekezési módszereket a válaszadók mindössze 13,8 százaléka alkalmazta, az árnyékoló hálókat vagy a lombozat védő szerepét erősítő kezeléseket csupán 13,1 százalékuk.
A klímaváltozás nemcsak a természeti erőforrásokat terheli, hanem azokat az embereket is, akiknek alkalmazkodniuk kellene hozzá. A kérdőívet kitöltők átlagéletkora 56 év volt, közel ötödük már betöltötte a 65. életévét. A válaszadók 69,7 százaléka súlyosnak vagy rendkívül súlynak ítélte az idősebb gazdálkodók kiesését és a fiatalok hiányát, a munkaerőhiányt 61,8 százalékuk értékelte súlyos vagy nagyon súlyos problémának. A gazdaságok 71 százalékában még a munkacsúcsok idején is legfeljebb öt ember dolgozott.
A klímaváltozás, a vízhiány és a munkaerőhiány így egymást erősítő folyamattá áll össze: a szélsőségesebb időjárás több alkalmazkodási feladatot követel, ezek elvégzéséhez több munkaórára és szakértelemre lenne szükség, a munkaerőhiány miatt azonban az alkalmazkodási lépések egy része elmarad vagy késik. A Kunság példája ezért országos figyelmeztetés: az alkalmazkodás sikere végső soron azon is múlik, hogy marad-e a vidéki térségekben elegendő ember, aki képes és hajlandó a szükséges módszereket működtetni.
