Bod Péter Ákos: A régi hibák miatt kerülhet veszélybe a magyar gazdaság
A kormány által közzétett középtávú gazdaságpolitikai és költségvetési program, valamint a 2027-es költségvetésről szóló törvénytervezet élénk vitákat váltott ki a hazai szakmai körökben. Ezek az új kormány első átfogó és részletes gazdaságpolitikai dokumentumai, amelyek költségvetési vonatkozásban átláthatók és sok információt tartalmaznak.
A törvénytervezet bemutatja a kormány szerinti gazdasági pályát, tartalmazza a nagy tételeket és a kulcsfontosságú adatokat, köztük az éves költségvetési egyenleget és a várható államadósság mértékét. A főbb adatok árulkodnak a kormánypolitika társadalmi és gazdasági karakteréről: kikre nehezedik az állam fenntartásának terhe, és kik, mely területek miként részesülnek a közpénzekből.
A 2027-es költségvetési terv kapcsán örömmel kell regisztrálni, hogy most a parlamenti demokráciákban szokásos módon készült el a kormány javaslata, és kerül a parlamenti és társadalmi nyilvánosság elé. A javaslat a kormányé, de a majd megszavazott törvény az Országgyűlésé. A kormányoldalon nincsenek koalíciós pártok, az ellenzéki oldalt alkotó pártok parlamenti súlya csekély, így domináns a Tisza-frakció helyzete.
A költségvetési törvényben szereplő deficitadat 4,9 százalék, ami érdemi információ. A 2027-es deficitszám, noha meghaladja a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szerinti 3 százalékos értéket, fejnehéz költségvetési kiigazításnak tekinthető – ez lényeges érdeme a költségvetési törvénytervezetnek. A 2027 utáni középtávú pálya azonban kevésbé ambiciózus a deficithányad leszállításában; sokkal jobb lenne már 2029-re eljutni a 3 százalékos határértékig.
A mai és a várható világgazdasági és globális pénzügyi viszonyok között, a nemzetközi kamatszintek középtávú trendjeiről való sejtés alapján a magyar államnak nagyobb lépésekkel kellene haladnia a költségvetési konszolidációval. Az államháztartás érdemi elsődleges szufficitje mérsékli az összkeresletet, de a többi szektor pozíciója kedvezőbben alakulhat: vállalati oldalról az aggregált keresletet megtolják az uniós források, a hihető európálya ráerősít az üzleti tőkebeáramlásra.
A költségvetési rések különadókkal való betömködése nagyon ismerős az érintetteknek. Ami az igazságosság tág fogalmát illeti, a közterhek és a közkiadások világában inkább a méltányosság lenne helyzetálló. Az európai közegnek és a magyar hagyományoknak sokkal inkább megfelelne a többkulcsos adó, valamint az örökösödési adózás átgondolt, társadalmilag megvitatott, méltányosnak érzett rendje.
Súlyos fenntartások vannak az olyan ügyekkel, amelyek esetében világos, hogy a túlcentralizáló, versenyellenes, társadalmilag érzéketlen és közgazdasági alapokat nélkülöző kormányintézkedések kárt okoznak Magyarországnak. Baj, ha ezek a témák továbbra is megőrzendő értékként kerülnek elő a politikai közbeszédben. Ha a gyári hibás intézkedéseket tovább viszi bármi okból az új kormány, azzal visszamenően legitimálja a közvéleményben az orbanizmusokat.
Létükkel fékezik azt a növekedési dinamikát, amelyet a Pénzügyminisztérium szakapparátusa megvalósíthatónak gondol – feltéve, ha a magyar gazdaság visszakanyarodik a versenygazdaság irányába. Nem Nyugat-másolásról van szó; a lengyel, cseh, balti példák, de még a balkáni gazdasági dinamika példái is adnak érvet.
