Az olimpiai érmekért nem elég csak a pénzt számolni – a sportági portfólió döntés
Amikor egy ország olimpiai szereplése elmarad a várakozásoktól, gyakran az a leggyorsabb magyarázat, hogy túl sok sportág között oszlik meg a támogatás, és érdemesebb lenne néhány hagyományosan erős sportágra koncentrálni. A nyári olimpiák 1996 és 2024 közötti adatai azonban ennél összetettebb képet mutatnak.
A vizsgálat szerint kétféle stratégia is működhet: a néhány sportágra építő koncentráció és a sok sportágat lefedő diverzifikáció. A legrosszabb eredmény a kettő közötti, félig koncentrált, félig diverzifikált megoldáshoz kapcsolódik. Az adatok U alakú kapcsolatot jeleznek: a nagyon koncentrált és a nagyon diverzifikált portfóliók egyaránt jobb becsült eredményt mutatnak, mint a köztes stratégiák.
A kutatás a sportágak közötti pénzügyi elosztás helyett az olimpiai delegációk összetételét vizsgálta, mivel a részletes sportági kiadási adatok nemzetközi összehasonlítása nehezen megoldható. A sportolók sportágankénti arányát az elérhető éremlehetőségekkel korrigálták, majd a piaci koncentráció méréséből ismert Herfindahl-Hirschman-indexszel összegezték, mennyire koncentrált egy ország olimpiai portfóliója.
A becslések szerint a szélesen diverzifikált országok átlagosan nagyobb részt szereznek meg az olimpiai érmekből, és több sportágban jutnak dobogóra, bár ezek a becslések nagyobb bizonytalanságot hordoznak. A koncentrált portfóliók átlagos eredménye valamivel alacsonyabb lehet, ugyanakkor kiszámíthatóbb. A döntés tehát nem egyszerűen több vagy kevesebb érem közötti választás, hanem a várható eredmény, a kockázat és a siker szélessége közötti mérlegelés.
A gazdagabb és népesebb országok általában diverzifikáltabb olimpiai delegációt állítanak össze, ami nagyobb költségvetéssel és szélesebb tehetségbázissal magyarázható. A volt szocialista országok szintén szélesebb portfólióval jelennek meg, ami a központilag szervezett élsport történelmi örökségét tükrözheti. Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország ugyanakkor fókuszáltabb mintázatot mutat, ami tudatosan célzott nagy érempiacokkal, például atlétikával, úszással, sportlövészettel vagy judóval függhet össze.
A sportági szintű eredmények megerősítik az alapvető összefüggést: minél nagyobb súlyt képvisel egy sportág egy ország lehetőségekkel korrigált delegációjában, annál nagyobb részt ad az adott ország olimpiai érmeiből. Ez azt jelzi, hogy a delegáció összetétele valóban hordoz információt a nemzeti sportági prioritásokról, olyan országok esetében is, amelyeknél részletes finanszírozási adatok nem érhetők el.
A sportpolitika számára a legfontosabb tanulság, hogy nincs minden országra érvényes olimpiai recept. Egy kisebb, szűkös erőforrásokkal rendelkező ország számára reális lehet néhány sportágra építeni, míg egy nagyobb és gazdagabb ország képes lehet a diverzifikáció előnyeit kihasználni. A célt a stratégia előtt kell meghatározni, mert nem ugyanaz a portfólió következik az éremmaximalizálásból, a minél több sportágban való jelenlétből, a nemzeti hagyományok ápolásából vagy a lakossági sportolás ösztönzéséből.
A következetesség fontosabb lehet a látszólagos egyensúlynál: a döntéshozóknak világosan meg kell mondaniuk, melyik utat választják, milyen feltételek mellett, és milyen eredménymutatók alapján értékelik. A mindenkori alkukból kialakuló köztes portfólió politikailag békésnek tűnhet, de az adatok alapján könnyen ez lehet a legdrágább megoldás.
A delegáció összetétele helyettesítő mutató, nem a támogatások közvetlen mérése, és az összefüggés nem azonos az oksággal. A kvalifikációs szabályok, az országkvóták, a csapatsportok eltérő létszáma és a sportágak különböző költségigénye torzíthatják a képet, ezeket azonban részben korrigálták. A sikeres sportágak több támogatást és több kvalifikált versenyzőt vonzhatnak, miközben a támogatás maga is javíthatja a teljesítményt, így a két folyamat egymást erősítheti.
